Meghívott sajtómunkatársként vettem részt a Veszprém Barabás KC női kézilabda csapat szezonnyitó és bemutatkozó sajtótájékoztatóján. Már az első pillanattól jól éreztem magam, egy korrekt, megtervezett sajtótájékoztató részese lehettem, minden a helyén volt. Szimpatikus volt Barabás Árpádnak, a Club elnökének beszámolója, aki említést tett a régi nagy női kézi csapatról, mint példaképről. A Veszprém Barabás KC elmúlt szezonjának eredményeit kiértékelve egy ember-léptékű tervet vázolt fel, nem csodavárásról beszélt, hanem kőkemény munkáról, egy folyamatos fejlődést előremutatva. Az új csapattagokkal együtt, új arculattal, új szakmai háttérrel megerősített marketingstratégiával indulnak neki a következő szezonnak. Sok érdekes, abszolút valóságtartalmú elképzelést hallottunk a Club marketingigazgatójától, nagyon tetszett közülük a fő üzenet, hogy habár a kézilabda egy kemény sportág, de a Veszprém Barabás KC lányai Nők, az annak megfelelő szépséggel, kedvességgel, bájjal. Nők, Anyák, vagy Anyák lesznek és ugyanakkor kiváló NB I-es játékosok. A Családbarát Programjuk pedig egyszerűen lenyűgözött. Micsoda kiváló ötlet, hogy sok-sok sportszerető Édesanya ezentúl kimehet nyugodtan a női kézi meccsekre, mert a gyerekeket is viheti magával, akikre szakavatott óvónők, animátorok vigyáznak, és egy játszóház keretében, okos, szép dolgokat alkothatnak. Anya után egyszer csak kimegy a meccsre Apa is, és máris együtt a Család. Ezek a gyermekek biztosan megszeretik a sportot.
Jó, nagyon jó gondolat!
A sajtófogadás után kezdődött a Veszprém Barabás KC- Buducsnoszt Podgorica meccs, gondoltam az első félidőt megnézem, habár nem értek a kézilabdához. Álltam a VIP-es lelátón, hiszen nem akartam sokáig maradni. Abban voltam egyedül biztos, hogy nekünk és nekik van egy kapujuk, és az a jó, ha mi vagyunk többet az Ő kapujuk közelében, és a legjobb, ha be is dobjuk a labdát. És bedobtuk! A lelátókon nem voltak sokan, de egyszer csak ütemesen megindult a skandálás, Hajrá Veszprém! A mi kapusunk sorra kivédte az ellenfél lövéseit és meglepődve hallottam cigarettától kicsit érdes hangomat: Ez a kapus kislány nagyon jó! Aztán újból kitört belőlem az ujjongás, mert bedobtunk egy gólt. És ekkor megszólaltak a szurkolói dobok, és én is elkezdtem ösztönösen a megadott ütemre tapsolni. Lopva körülnéztem ki látja, hogy én itt tapsolok és kiabálok. De rájöttem ez az a hely, ahol még én is kiabálhatok, ahogy a torkomon kifér, ez itt teljesen normális. Először becsuktam a szemem, ha a mi kapunk felé közelítettek, de aztán az első bekapott gólok után megedződve kiabáltam: Forduljatok Lányok! Rálestem az eredménykijelzőre és láttam, hogy vezetünk! Aztán pár perc múlva már nem, de ettől nem lett rosszabb a kedvem, tovább bíztattam a Lányokat.
Nem mentem haza a félidőben. Maradtam! Sőt, leültem! Együtt szurkoltam végig a dobosokkal a második félidőt, és győztünk! Meghatódtam, amikor a Lányok a lelátók felé meghajolva megköszönték a szurkolást. Hazafelé az autóban alig ismertem magamra, kiszállt belőlem minden aznapi feszültség, jól éreztem magam a bőrömben. Részese lehettem valaminek, amit egy TV-ben látott meccs esetén sosem éreztem, itt az Arénában vittek, pörgettek magukkal a Lányok. Ők a tudásuk legjavát adták, akarták nagyon a győzelmet, és ehhez az erőt mi adtuk Nekik, a szurkolók! Szükségünk van egymásra, nekünk rájuk, nekik ránk, a szurkolóikra!
Elhatároztam, eljárok a Veszprém Barabás KC női kézi meccsekre!
Nem vagyok következetes az ígéreteim betartásában, de kivételesen már előre bejegyeztem a naptáromba a következő hazai rangadó időpontját. Az FTC csapatával játszottunk, jó meccsnek ígérkezett, és az is volt. A kapusunk megint nagyon jó volt, a Lányok igyekeztek, néha hallatszott egy-egy rövid skandálás, hogy hajrá FTC, de elnyomtuk őket síppal-dobbal, nádi hegedűvel. A félidő végén öt góllal vezetett a Fradi, kicsit szorongtam is, de aztán jött a Veszprém Barabás Lányok gólzápora, gyönyörűek voltak a bepottyantott labdák és a kapuszaggató lövedékek. Ujjongtam, de néha szerettem volna a fehér mezes Fradi játékosokból leradírozni párat, mert ők is fergeteges gólokat lőttek, vagy szívesen elküldtem volna néha a bírókat egy kicsit nyaralni, valahova melegebb éghajlatra. A Lányok a szurkolótábor támogatásával leküzdték a gólkülönbséget, három góllal vesztettünk a Fradival szemben. Vesztettünk? Mihez viszonyítva? Én nyertem! Élveztem a játékot, kiadtam magamból minden szorongást, nyugtalanságot, felszabadultan örülhettem, kikapcsolódtam a napi problémákból. A meccs végén a közelemben ülő Tóth-Harsányi Katalinnal, a régi nagy előddel, a többszörös válogatott játékossal beszélgetve kielemeztük a játékot, büszkén ébredtem rá, kezdem érteni a kézilabda játékot.
Biztosan jövök a következő meccsre is! Remélem, egyre többen leszünk szurkolók! Kell a Veszprém Barabás Lányoknak a bíztatás, a támogatás, mi pedig az élvezetes női kézilabda játékra vagyunk kiéhezve.
Együtt menni fog! Hajrá Veszprém! Hajrá Barabás!
